Lénárd Márta története

Özv. Filotás Tivadarné – Lénárd Márta története

 

  Azelőtt néha eltűnődtem, hol kezdeném, ha elmesélném egyszer az életemet, miről beszélnék szívesen, mit hagynék ki, kihagynék-e egyáltalán valamit? Miért hagynék ki bármit is? Így teljes, ahogy megesett. Manapság a gyökerekhez szokás visszamenni, hogy az identitásunkat megtaláljuk.

A Szabadka város történetét feldolgozó könyv egyik fejezete, ami egyébiránt a Filotás családi gyökerekkel is összefügg, az említett könyv úgy került hozzám, hogy Szabadka városa 1996-ban meghívott Tivadarral együtt egy ünnepségre, és pedig a millecentenárium és a polgármesteri tisztség bevezetésének 200. évfordulójára. Az alkalomra kiadtak egy könyvet is, amely többek között dédapámnak, Lénárd Máténak, és a szűkebb és tágabb értelemben vett család több tagjának is emléket állít. Legtöbbjük jogot végzett és fontos tisztségeket töltött be a város illetve a vármegye közigazgatásában.

A rajz – eredetijét a Hadtörténeti  Múzeumnak ajándékoztam – az aradi várbörtön udvarát látni, középütt a pipás alak Lénárd Máté, az 1948- as szabadságharc idején vészbíró. Halálos ítéletét magas összegért sikerült életfogytiglanra kiváltani.

Később, 1867 és 1872 között, a város polgármestere, majd 1871-től öt éven át Szabadka, Baja, Zombor és Újvidék főispánja lett.
Széles látókörű, mai divatos szóval élve, toleráns ember volt, amit bizonyít az a szalag és az a tény, hogy az izraelita hitközség díszpolgárává avatták. A múlt század elején majd két évtizeden át igazgatta a várost nagyanyám testvére, Bíró Károly, akinek kezdeményezésére és polgármestersége alatt a Városháza megépült. A Lénárdok, régi hugenotta család leszármazottai, bunyevác lányokat vettek feleségül, a nevek között gyakoriak Milodanovics, Vojnits, Mukits. Nagyapám ügyész volt Szabadkán, sajnos nagyon fiatalon meghalt. Apám, Lénárd István, elvégezte Szabadkán a gimnáziumot, és az ottani atlétikai klubban sportolt, akikkel országos versenyeket is nyertek. Érettségi után műszaki egyetemre járt, talán két évet. Öccsével és unokatestvéreivel a nagybátyjuknál laktak, és állandóan tarokkoztak. Amikor ennek híre ment, följött a mama, aki nagyon kardos asszony volt. 27 éves korában maradt özvegyen öt gyerekkel, – csak velem ellentétben, Ő nagy vagyonnal – a főispáni házban, Ö irányított mindent, mint mondtam, határozott, karakán asszony volt. Szóval a mama szétcsapott köztük, apuska akkor elment Grazba, és ott elvégezte a kereskedelmi akadémiát.
Utána bekerült a Nemzeti Bankba, először Nagyváradon volt, majd azután áthelyezték Nyíregyházára. Az egyik bálon megismerkedett a mamával (Kun Katalin), akinek az apja Bereg megyében Barabásban földbirtokos volt. Hát ezen a földbirtokon annak idején csak adósság termett!

A Nemzeti Bankban laktunk Nyíregyházán. Utánam még két gyerek született. Apám banktisztviselőből szépen lassan előlépett bankfőnökké – vidéken ez a titulus járt az intézmény vezetőjének. Az emberek szerették és tisztelték, mert mindenkit egyformán kezelt, nem számított szegény vagy gazdag, ha bejött a bankba, ügyfél volt, akinek az ügyét el kell intézni, nem is esett soha semmi bántódása. Nem voltunk tehát arisztokrata család, hanem polgári-nemesi család. Ebben a családban, ilyen háttérrel nőttem fel.

Az érettségi évében 1936 farsangján, egy véletlen folytán ismerkedtem meg a férjemmel Tivadarral. Valaki meghívott egy kis estélyre, és ott láttuk meg egymást. Másnap már randevúztunk. A Bank előtt sétált, mert hogy ott volt a korzó. Később bevallotta nekem, ha én nem szólítom meg, meg se ismert volna. Aztán följött hozzánk, vizitelt, hát mit mondjak, nyáron mi már megegyeztünk csak akkor öt elvitték táborba, lovagló tanári kiképzésen vett részt. Egy évig volt ott, közben szorgalmasan leveleztünk. A mama nem nagyon akart hozzáadni, de aztán mégiscsak beleegyezett.

1937 május 8-án megesküdtünk. Én akkor 19 éves voltam. 1938-ban született az első gyermekünk, egy lány, 1939-ben jött a következő lány, azután 1943-ban megszületett a fiú. Nagy volt az öröm, mert apósom teljesen kétségbe volt esve, hogy nem lesz fiú utód, kihal az ág! „Megnyugtattam” még egy fiú unokával 1945-ben.
Hannibál elefántokkal, én„csak „nyolc kincstári lóval, több szekérrel keltem át nagy hidegben, télvíz idején az Alpokon. Az „átkelés” kalandos és meglehetősen viszontagságos volt. Hihetetlen szerencsém volt, a legválságosabb helyzetekben mindig összefutottam valakivel, aki aztán segített. Ez a szerencse egyébként elkísért pályámon. Karácsonyra értem haza Nyíregyházára a szüleimhez. Eleinte még kaptam valami csekélyke nyugdíjat – 1949-ben az „államháztartás egyensúlyának helyreállítása érdekéhen“ megvonták tőlem – aztán alkalmi munkákat vállaltam.
Tudtam, az érettségi mellé valamit tanulnom kell, de mit? Magam sem tudom, hogyan, de hamar eldöntöttem, szülésznő leszek. Feljöttem Pestre – a két kisebb gyerek szüleimnél maradt. a két nagyobb jött velem. Nem könnyen, de föl vettek a Bábaképzőbe. Kutya kemény két év volt, dolgoztam a kórházban, végeztem az iskolát, de végigcsináltam. Nem volt könnyű abban az ellenséges közegben bebizonyítani, hogy mint az „ántivilág” a múlt rendszer „csökevénye” én tényleg dolgozni akarok, de ha nem hagynak, akkor ki a csökevény? 1951-ben elhelyezkedtem a János Kórházban. Szakmai pályafutásom hamar megtört, ugyanis júliusban kitelepítettek, mint már említettem Selyebre kerültem. Talán augusztusban lehetett, amikor írtam Rákosi Mátyásnak egy levelet. Mindenki kinevetett, no hiszen, te is jóval kezdtél ki! Láss csodát, postafordultával választ kaptam. Az is igaz, hogy olyan levelet írtam, hogy azt nem tették zsebre.
A másolata azt hiszem még megvan. Mindent meg mondtam benne, úgy ahogy volt! Azt a tanácsot kaptam, hogy forduljak a Belügyminisztérium kitelepítési osztályához. Annyi eszem azért volt, hogy így kezdtem a levelemet: Hivatkozással a Rákosi iroda ilyen és ilyen számú levelére, kérem Nyíregyházára való áttelepítésemet. December 21-én megjött a válasz, engedélyezték, így „hazatelepültem.
Szüleim nem tudtak semmiről. A határozatot fölakasztottam a karácsonyfára – dísznek. Mondanom sem kell, nem vettek fel sehova, legkevésbé a kórházba, hiába volt meg a végzettségem. Volt a városban egy Kelet-Európai Biztosító, no ott kaptam munkát, könyveltem. Akkoriban könyvelőnek lenni még a Biztosítónál sem volt életbiztosítás, így aztán kapva kaptam a kínálkozó lehetőségen amikor jelentkezett egy bábaképzős iskolatársam, és mondta, hogy Kisorosziban szülésznőt keresnek. Megírtam az önéletrajzomat – nem tagadtam le semmit jelentkeztem, fölvettek.
1953-ban kezdtem, a Tanács adott lakást, magamhoz vehettem végre megint a gyerekeket. Kaptam 540 Ft fizetést! Mit mondjak, dőzsöltünk! Ez volt a kisebbik baj, nagyobb gondot jelentett, hogy a gyerekeket nem vették fel sehova tanulni, osztályidegenek voltunk.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Jött 1956. A két fiú – Ferenc 14, Tivadar 11 éves volt akkor – mindenáron ki akart menni. Megkérdeztem tőlük: gyerekek, hogy akarnak kimenni? – én ugyanis magázom a gyerekeimet, ők meg tegeznek engem. Hát biciklin – mondták. De hát csak egy bicikli van. Nem haj, majd kérünk kölcsön. És akkor hogy küldik vissza? Hát majd küldünk helyette csomagot. Én nem akartam a két kisebbik gyereket kiengedni. De hát sok ismerősünk, rokonunk van kint Nyugaton, nem lesznek teljesen egyedül, bizonygatták és közölték velem, értsem meg, ha elengedem őket, ha nem, ők mindenképpen kimennek. Este hallgatjuk a Szabad Európa Rádiót, és halljuk, hogy az oroszok megszállták az osztrák batárt. No, fiúk akkor rajta!
Márta 16 éves lányom is úgy döntött, velük megy. Nekivágtunk négyen gyalog Eljutottunk Visegrádig, ott két biciklis fölvette a fiúkat, megbeszéltük, hogy Visegrádtól a negyedik faluban a táblánál lerakja őket, ott találkozunk. Egy billenős dömper elvitt minket egészen Komáromig, ott „átszálltunk ” egy teherautóra. A frász tört ki, ugyanis jött utánunk egy rendőrkocsi, nem tudom miért, de odakötötte magát hozzánk, talán nem volt benzinje. Ez volt a szerencsénk. Győr előtt az oroszok igazoltattak.
Az igazsághoz tartozik, hogy útközben a magyarok is többször megállítottak minket, de csak azokat a gyerekeket szedték. le, akik nem szülőkkel voltak. Hű, ez most nagyon izgalmas volt! Ám ekkor megszólaltak a rendőrök: „Kérem. őket mi fogtuk el, mi visszük őket be!” No, bekerültünk Győrbe, átjutottunk az ellenőrzésen, és ekkor megkérdezték a rendőrök:
– „Ki akar átmenni a határon? Meri mi megyünk.”
Hát ezt megúsztuk, de mit csináljunk Győrben? Este volt már, szálloda sehol, hát akkor marad a Nemzeti Bank, vagy a parókia. A bank közelebb volt, odamentünk, a házmestertől megkérdezem, ki van itt olyan, aki a háború előtt is itt dolgozott. Kettőt mondtak, fölmentünk, még emlékeztek bankigazgató apámra, azonnal adtak éjszakára szállást. Én közben kinéztem a térképen, hol menjünk át a határon. Kapuvár látszott a legjobbnak, mert ment egy kis vicinális a határig. Reggel felültünk Győrben a vonatra és este érkeztünk meg Kapuvárra. Na most mit csináljunk? Bekopogtattam egy egyszerű kis házikóba, mondtam, hogy szeretnénk megszállni, azt válaszolták, hogy csak egy szobájuk van, de van egy istálló, nagyon tiszta a szalma, ott megaludhatunk. Aranyosak voltak, este is, reggel is, adtak tejet, a gyerekeket megetették. Én még este elmentem a kisvasúthoz, beszéltem az egyik vasutassal. Megint szerencsém volt, kisült, hogy földik vagyunk – ő váci én meg kisoroszi. Megbeszéltük, reggel hatra ott leszünk, ő majd megmondja, hol szálljunk fel és merre menjünk onnan. Félúton járhattunk, amikor jöttek az oroszok, tankokkal, csövük a vonatra irányítva. Fölszálltak és egyre ezt hajtogatták: „Dokument, dokument!” Sokakat leszállítottak. Mi a kupé végiben kustorogtunk. Odaér hozzám, nyújtom az igazolványomat, Istenem, most mi lesz; – az orosz legyint: „Daszvidanye!” és elmegy. Olyan volt, mint egy álom. Nem minden orosz volt elvetemült gazember! Ennek az éremnek is két oldala van. Visszafelé mesélték nekem, hogy aznap leszedtek egy asszonyt a gyerekkel, a férfi fönn maradt a vonaton. Hát az a szerencsétlen nő ott állt kétségbeesve a kisgyerekkel, a férje meg utazott tovább. Az egyik orosz katona karjára vette a kicsit, és elkísérte az asszonyt a határig. Amikor megállt velünk a vonat, a vasutas mutatta; tessék nézni ott van egy nagy fa, odáig tessenek elmenni, és onnan egyenesen a határig, azaz a folyóig, ott már várják.
1966-ban visszajöttem Budapestre, először megint a János Kórházban dolgoztam, aztán kimentem a XI. kerületbe körzeti ápolónőnek. 1976-ban nyugdíjba vonultam, de mert a nyugdíj nálunk nem azonos a nyugállománnyal, aktív maradtam, oly annyira, hogy elszegődtem „vendégmunkásnak” Igazság szerint még dolgozó koromban kezdtem, akkor Amerikába mentem – egyszer fél évre, aztán egy évre – jó házaknál takarítottam.
A 70-es évek végén, 80-as évek elején. meg maszek ápolónőként dolgoztam Németországban. Esztendőkön át, mindig télen, 2-3 hónapra vállaltam ezt a munkát. Most visszagondolva jutott ebből is, – de még több – abból is.
– Nehéz volt? Az! De én mindenhol föltaláltam magam.
– Végig csinálnám e még egyszer?
– Hát persze!

Márta néni