Filotás Tivadar története
Bajorországban, Gankofenben születtem 1945. szeptember 13-án. Apám, születésem előtt három héttel meghalt. Akkor a 28 éves anyám, úgy döntött, négy gyermekével visszatér Magyarországra. Nyíregyházára a szüleihez ment. Nagyapám akkor még a Nemzeti Bank igazgatója volt.
A történetet, hogyan és miért kerültek Bajorországba szüleim, hogyan jött haza télvíz idején, egy csecsemővel és három, kisgyerekkel, nyolc kincstári lóval, több szekérrel az Alpokon át, az az ő története.
Tulajdonképpen nagyszüleimnél, Nyíregyházán nőttem fel. Szép gyerekkorom volt. Nagyon szegények voltunk, de én ezt soha nem éreztem. Élénken él bennem egy kép, nagyanyám piacra ment Nyíregyházára és hozott öt vagy hat szem cseresznyét. Én már az ablakban ültem és vártam. Ezzel a pár szem cseresznyével roppant boldoggá tett. Anyám egy darabig ott élt Nyíregyházán, három idősebb testvérem nála volt. Engem, a legkisebbet nagyszüleim vállaltak, hogy mentesítsék anyámat. Velünk élt anyám egykori nevelőnője, Móni is aki nekem pótmamám, nevelőmamám lett. Ő ment el dolgozni, hogy eltartson engem. Nagyapám nem vagy alig valami nyugdíjat kapott, erre már nem igazán emlékszem. Nyolc éves koromban kerültem Kisorosziba, amikor anyám egy kicsit „konszolidálódott, azaz végre kapott állást. Három évet töltöttem ott, majd jött 1956. A család úgy döntött, a három kisebb gyerek próbáljon szerencsét Nyugaton. Tekintettel arra, hogy „osztályidegenek” voltunk, továbbtanulásra nem volt esélyünk. Anyám tehát fölpakolta a három gyereket – a nővérem 16, a bátyám 14, én pedig 11 éves voltam – és nekivágtunk a nagy útnak.
Átjött velünk a határon, ott elbúcsúztunk, ő visszajött . Életemben akkor láttam először sírni. Pamhagen-nél léptük át az osztrák-magyar batárt, november 23-án. Először egy gyűjtőtáborban voltunk néhány hónapig. Tulajdonképpen mehettünk volna onnan Hollandiába, Belgiumba, ugyanis gyerektelen vagy akár gyerekes családok is szívesen örökbe fogadtak volna minket. A lista első helyén álltunk mi, a három, úgy nevezett jó családból származó, szülő nélküli gyerek. Mi viszont semmiképpen nem akartuk, hogy örökbe fogadjanak. A bátyám és nővérem Ausztráliába, anyánk bátyához szerettek volna menni, én azonban Európában akartam maradni, így aztán ők sem mentek tovább.
Bekerültünk az első magyar gimnáziumba, Klselsbergben, majd 1957 őszén Innsbruckba, ahol ugyancsak megalakult a magyar gimnázium. Öt évet töltöttem ott, majd amikor 1962-ben feloszlatták az iskolát, a bajorországi Burg Kastl magyar gimnáziumában tanultam tovább. Ellentétben Innsbruck kemény, katonás szellemével, Kastl nekem viszonylag liberális, családias hangulatú intézménynek tűnt, ahol én tulajdonképpen nagyon jól éreztem magam. Ugyanezt Innsbruckról a legnagyobb jó indulattal sem mondhatom el. A tanulás bár különösebben nem szerettem tanulni nem esett nehezemre. Elérkezett az érettségi, mindenki örült, hogy megszabadul az iskolától, én mindinkább szorongtam. Nem tudtam ugyanis, hogy mit csináljak, hova menjek. Mindenki nagy örömmel rohant haza, én meg maradtam még körülbelül két hétig Kastl-ban, amíg be nem zárták az ajtót. Az igazgatótól kaptam 80 márkát kölcsön, hogy legyen valami pénzem és szélnek eresztett.
Münchenben kötöttem ki, néhány napig egyik iskolatársaim szüleinél laktam. Természetesen nem akartam a terhükre lenni, böngésztem az újságokat pontosabban az álláshirdetéseket. Hamarosan találtam is munkát. Kikerülve a védett hurokból, önálló felnőtt létem első öt-hat hete először szembesített saját intoleranciámmal, életre szóló tanulsággal szolgált. Rájöttem, csak abból induljon ki az ember amit saját bőrén megtapasztalt, aminek pontosan utánanézett.
Hamarosan eljutott hozzám a hír, hogy létezik egy diákotthon, a nagyhírű Paulinum, amelynek vezetése magyar kézben van, több magyar diák tanul illetve lakik ott. 
Elmentem, jelentkeztem, de nem volt hely. Előjegyeztek, azt mondták, egy év múlva biztosan tudnak helyet szorítani nekem. Nem volt más választásom, visszamentem Innsbruckba, – ott ugyanis lakhattam a magyar otthonban, beiratkoztam a jogi karra, két szemesztert elvégeztem. 1966 őszén, miután tényleg kaptam helyet a Paulinumban, beiratkoztam a Müncheni Egyetemre. Főszaknak politológiát- az újkor történelmét -, mellék szaknak pedig szociológiát – Kelet-Európa történelmét – választottam. Minek után azt tanultam, egyaránt érdekelt a kis- és nyagy politika. Kerestem és találtam is kapcsolatot az emigráns politikával, megismerkedtem több Szabad Europással. Ekkor neveltetésemből adódóan, még nagyon konzervatív beállítottságú voltam, egész hozzáállásomon érződött a jobboldali emigráció szelleme. Jelentkeztem a diákszövetségnél, és az 1967-es választásokon néhány szavazattal én nyertem, Így lettem a Németországi Magyar diákszövetség müncheni elnöke.
Agilis jobboldali emigráns, politizáló egyetemistaként egy fél esztendő múltán szembe találtam magam a 68-as diákmozgalmak merőben más szellemével. Na mit akartok! Kommunizmust? Menjetek el Magyarországra! Nézzétek meg, hogy néz ki! – hozzáállásom hamar megváltozott, amikor személyesen megismertem sok baloldali fiatalt. Logikus érvelésük, eszmeviláguk rövid időn belül megváltoztatta a véleményemet. Kezdtem más szemmel, kritikusabban, nézni az emigrációt, a magyar történelmet. Ahhoz képest, amilyen pozíciót még akár fél éve is az emigrációban betöltöttem, kissé balra tolódtam. A hatás nem maradt el. A Nemzetőrben hamarosan megjelent egy másfél oldalas vezércikk – „Mao a diákotthonban” – mondanom sem kell, ez a Mao én voltam. A becenevet azzal érdemeltem ki, hogy a következő diákszövetségi választások előtt az emigráció értetlensége miatti dacból kiküldtem egy körlevelet. Ironikus hangvételű búcsúlevelemet Maoista köszöntéssel írtam alá. No, ettől a pillanattól kezdve én lettem az „emigráció maoista baloldali hídfője, mi több Kádár meghosszabbított bal keze”.
Az engem eddig körül udvarló emigráció abban a pillanatban, amint más véleményt formáltam, mint amit elvártak, dühödten támadni kezdett. Meglehet, ennek is köszönhető, hogy még inkább balra tolódtam, bár az sem kizárt, hogy egész baloldaliságom mindig is inkább dacra épült és nem meggyőződésre, tehát inkább ellenreakció, a jobboldali emigráció szellemiségére adott válasz volt, magam sem tudnám pontosan megmondani.
Izgalmas, pezsgő lüktetésű időszak volt ez. Az Adalbert Srtajße és lakói egyébként regényem, a „Huszárvágás” szereplői. Mindenesetre ugyanerről a tőről fakad az a szerep, amit az úgynevezett Kastl Refomkörben betöltöttem.
A 60-as évek végén egyre többször gondoltam rá, hogy haza kellene látogatnom Magyarországra, viszont tizenhat évvel 1956 után még mindig nem volt olyan papírom, amivel jöhettem volna. Mint kiderült, a többiek már régen megkapták a német vagy osztrák állampolgárságot, nekem viszont még mindig csak az un. „Fremdenpaß” volt a kezemben. Ekkor tudtam meg, hogy létezik magyar konzuli útlevél, van azonban egy nagy rizikója, ha megkapom, elveszítem a németországi vagy ausztriai „státuszomat”. Belementem, megkértem, megkaptam. Szerencsém volt, mert bár az osztrákok visszavonták a menekült útlevelemet, a németek viszont bele pecsételtek a konzuli útlevelembe egy olyan vízumot, ami bosszú idejű tartózkodásra jogosított fel.
Ezzel a konzuli útlevéllel közlekedtem, más papírom nem volt.
1970 nyarán látogattam először Magyarországra. Pénzem nem volt, autóstoppal jöttem. Erről az útról feleségemnek – akkori menyasszonyomnak – kis kalocsai köténykét hoztam ajándékba. Nagyon tetszett neki és boldogan hordta. Egyszer meglátta őt egy előkelő müncheni butik tulajdonosa, aki addig nyaggatott, hogy hozzak neki is, míg megígértem. Amikor átadtam, arra gondoltam, most végre békén hagy. De tévedtem, „kötényeskedésem” most kezdődött csak igazán. Rövid, ám sikeres kereskedői pályafutásomat ily módon a kötényeknek köszönhetem. Közel három évig hoztam a müncheni butikok „üzenetét ami abból bejött, azt népviseleti ruhákba fektettem és kivittem, Münchenbe. Egy-két hónapon belül divatot csináltam, úgy vitték a köténykéimet, mint a cukrot. Be kell vallanom, ingázásom egy jól ismert szervezetnek is fölkeltette „őszinte” érdeklődését. De mert ezt sem lehet pár mondatban elmondani, erre is szívesen visszatérek, feltéve persze, ha valakit érdekel. Mindenesetre hála a felső tízezer sznobizmusának, no meg a folklórdivatnak , sikerült megalapoznom azt a vállalkozást, ami azóta is jól működik. Történt ugyan, hogy ki kellett költöznünk a diákotthonból. Nagy nehezen találtunk egy lakást, amit viszont fel kellett újítani, többek között a parkettát is, az viszont tengerpénzbe került volna – csináljuk meg magunk felkiáltással nekiláttam – és azóta is ebben a szakmában dolgozom. Van egy kisvállalatom, ami a családtagokon kívül még tizenkét embernek ad munkát.
Megnősültem, két fiam van, ők is a cégnél dolgoznak. München tehát az egzisztencia, a munka és a diákévek, 1968, diákmozgalmak, Tihany pedig a haza. És mert a haza mindannyiunké, értékeiért felelősek vagyunk mindannyian, lelkesen „belevetettem’ magam a helyi politikába is. Indultam az önkormányzati választásokon, – beválasztottak. Létrehoztam egy alapítványt, a „Tihany Fejlesztéséért Alapítványt” A kezdeti lendület megtört, így lelkesedésem és az alapítvány lassan „kihúnyt”.
Azért még most is érdeklődéssel figyelem, mi történik szűkebb környezetemben, és ha tudok, szívesen. segítek, csak a szélmalomharcot nem nekem találták ki.
Filotás Tivadar
