Filotás Sybille története
Gyerekkori álmom valósult meg itt, Tihanyban de abban, hogy valaha így lesz, még felnőtt fejjel sem hittem igazán. Ehhez tudni kell, hogy szüleim a nyugat poroszországi (ma Lengyelország) Elbingben éltek, földbirtokosok voltak. 1945. február 13-án, éppen negyedik születésnapomon, a közelgő keleti front elől menekülnünk kellett, alig pár bőröndöt vihettünk magunkkal. Hárman voltunk kislányok, nekünk is le kellett mondanunk a játékainkról, csak egy szalmababám maradt. Ennek a babának varrtam aztán minden karácsonyra új ruhát. Szerencsével felkerültünk egy nyitott vagonba, így szinte az utolsó pillanatban sikerült átjutnunk viszonylag biztonságosabb övezetbe. A háború végét Demminben éltük meg.
Bevallom, irigyeltem minden gyereket, akinek saját játéka volt. Annyira vágytam arra, hogy porcelánbabám legyen. A vágy sokáig csak vágy maradt. Apám nem jött vissza a háborúból, anyám egyedül nevelt fel minket, egy élelmiszerboltot vezetett. Nagyon szűkös anyagi körülmények között, de szeretetben éltünk. Helyzetünket nehezítette, hogy Németország keleti felében nemesi származásunk miatt osztályidegennek számítottunk. Anyám bátran nekivágott, és még a Fal megépítése előtt sikerült Nyugat-Németországba menekülnünk. Pár hónapot menekülttáborban töltöttem, majd egyik nagybácsim magához vett kislányai mellé nevelőnőnek.
Húszéves koromban kezdtem önállófelnőtt életemet. Először Hamburgban, majd Münchenben éltem. Egy elegáns butikban találtam munkát, kolléganőm magyar volt, rajta keresztül ismertem meg férjemet. A menekültsors is összekötött bennünket. Fiatal házasok voltunk, mikor egyszer, hazajöttünk Magyarországra és meglátogattuk Tivadar kedvenc nagynénjét Pécsett.
Városnézőben véletlenül elvetődtünk a bolha piacra. Annyira magával ragadott ez a tarka forgatag, a nyüzsgés, hogy ettől kezdve rendszeresen jártam bolhapiacokra, nemcsak Magyarországon, hanem Németországon is. Sok pénzem ugyan nem volt, de mindig találtam valami ritkaságot, bot egy szoknyácskát, hol kis kalapot, kötényt, máskor pici cipőt. Akkoriban ezeket a kellékeket még alig pár márkáért meg lehetett venni.
Csak összehasonlításul mondom, hogy ma egy eredeti ruha 400-600 DM, de még a babacipőnek is borsos ára van (150-200 DM!) . Oka abban rejlik, hogy akkoriban (1850- 1920) ezeket a babákat csak gazdagok, nagypolgárok, arisztokraták tudták megfizetni. Ruháik anyaga, szabásmintája a kor divatját követte. A babákkal játszani csak ritka alkalmakkor (születésnap, ünnepnap, stb.) volt szabad, egyébként vitrinben tartották őket. A háború után vajért, tojásért, csirkéért elcserélték őket, majd két-három évtized múltán a parasztházak padlásáról a bolhapiacokra kerültek.
Münchenben a Kirchstraße-i ócskapiacon bukkantam rá az első porcelánfejű babámra. Csoda szép kék szeme, halvány arcocskája, eredeti ruhája nagyon megtetszett. Rám mosolygott a szerencse, mert olyan áron kínálták, hogy meg tudtam venni, sőt még egy magas kerekű, bőrborítású, a 19. század végéről származó babakocsit is vettem. Ez a babakocsi benne a baba, a baba karján gyerekkori macim ott áll a hálószobámban, és minden nap örülök nekik.
Több mint tíz éve is van már annak, hogy az Ecserin, miközben a babákat nézegettem, megszólított egy cigány asszony. Elmesélte, hogy van otthon még néhány régi babája, eddig nem akarta eladni őket, de most szorult anyagi helyzetben van, megválna kincseitől. Nem, tudtam ellenállni a kísértésnek, még aznap elmentünk hozzá . Egyik ámulatból a másikba estem, amikor a legkülönbözőbb helyekről, szekrényből, fiókokból, ágyneműtartóból elővarázsolt 70 szebbnél-szebb porcelánbabát. Álltam és szólni sem tudtam. Tivadar tért előbb magához, kiválasztott párat a legszebbek közül, ám az asszony kijelentette, vagy mindet megvesszük, vagy egyet sem ad el. Hiába győzködtük, kitartott a feltétele mellett. Szerencsére kis idő múltán megegyeztünk egy mindkét fél számára előnyös árban – de honnan vegyük a pénzt? Barátaink kisegítettek, a babák hozzám kerültek. Nekiláttam rendbe hozni őket. Pár hét múlva valami kis apróságért el kellet mennem egy müncheni Babamúzeumba, megkértem a férjemet vigyen el. Én már jártam ott többször, ám Tivadarnak teljesen új volt.
Amikor belépett és meglátta a tárlókat, benne a babákat, így szólt: „Hát ez az! Már tudom, mi kerül a tihanyi házba!” Itt és ebben a pillanatban született meg az elhatározás, hogy Babamúzeumot nyitunk Tihanyban. Lázas munka kezdődött, sok-sok hónap munkájával megszületett az az anyag, amit most itt látni.
A Múzeum kialakításában nagyon sokat segített nekünk barátunk, Halmos Albert és felesége. Albert egyébként a velencei Művészeti Akadémián végzett, feleségével együtt maga is gyűjtő, a babák és játékok nagy szakértője.
Büszkén mondhatom, hogy ebben a gyűjteményben szinte valamennyi németországi porcelánbabakészítő műhely terméke megtalálható, és pedig 1850-től egészen a gyártás beszüntetéséig, 1920-ig. Emellett akad néhány 19. század végén Franciaországban készített szép baba is. Mivel a babák eredeti ruhákba vannak öltöztetve, mellettük korabeli játékok és egyéb kellékek, és mert ezenkívül eredeti és teljes konyha-, nappali-, hálószoba-, és üzletberendezés is látható, visszaadják a kort, amelyben születtek, annak öltözködési, lakberendezési, tárgyi kultúráját.
Igyekeztünk játékosan berendezni a Múzeumot. Említett művész barátaink páratlan ízlésének és fantáziájának köszönhetően nem steril kiállítási tárgyakat látni, hanem jeleneteket, életképeket. Kevés eligazító szöveg van, inkább látogatóink fantáziájára építünk. Talán még annyit, hogy a Tihanyi Babamúzeum márkavédjegye fémjelzi azokat a babákat, amelyek neves művészek Szurdi Éva keramikus és Kisné Juhász Mária babakészítő alkotásai. Ezeken a saját készíttetésű babákon mutatjuk be a magyar népviseletet és az európai folklórt. A ruhák természetesen legapróbb részletükig eredetiek.
Remélem, nem hangzik dicsekvésnek – mert én a munkánk visszaigazolását látom benne-, ha elmondom, hogy egy szezonban, március 15. és október 23. között mintegy hatvanezer látogatója van múzeumunknak, a Tihanyi Babamúzeumnak.”
Filotás Sybille
